Az Eating Our Way To Extinction egészben fent van Youtube-on és Kate Winslet narrálja. A film nyert egy rakás természetfilmes díjat, van a hivatalos oldalán étkezés tervező és egyébként nagyon érdekes dolgokat hoz fel a húsfogyasztás és a klímaváltozás kapcsolatáról. Üdv két év után újra a blogomban. Szokás szerint csak mert.

Amúgy elkezdtem egy bejegyzést január elején a Down To Earth második évadáról (az első évadról írtam az első bejegyzésemben), de nem tudok most még elég érdekeseket írni róla, vagy bármi, szóval egyelőre azt jegeltem. Na mindegy, az Eating Our Way To Extinction-t is vacsora készítés közben néztem meg, pedig már rég a listámon volt. 2021-es film.

Témák, amiket a film érint:

• A szójatermesztés és az egész mezőgazdasági tevékenység valójában az állattenyésztés miatt olyan nagy volumenű,
• mekkora területeket foglalt el=vett el az emberiség magának, hogy az állattenyésztéshez terményt biztosítson, és hogy az erdőirtás közben az őslakosok mit élnek át,
• hogy milyen politikai érdekek vannak a ma még mindig jellemző túltolt húsfogyasztás (húsfogyasztatás) mögött,
• hogyan kerül nitrogén a tengerbe, a haltenyésztéssel milyen durva problémák vannak,
• milyen tömeges kihalásnak vagyunk most szemtanúi,
• mennyivel kellene csökkenteni az emberiség húsfogyasztását, hogy 2 Celsius fok alatt tartsuk a felmelegedést,
• hogy a csirke és a csicseriborsó előállításához mennyi víz kell,
• hogy az állattenyésztés, húsfogyasztás hogyan áll összefüggésben a pandémiákkal és az antibiotikum rezisztanciával.
• A végén pedig arról is beszélnek, hogy jobb a testünknek, ha inkább sokkal több zöldséget eszünk és húst alig vagy egyáltalán nem. Erről a részről nem fogok írni, mert egyrészt hasonló témában már született ide egy blogcikk, másrészt annyira nem is köt most éppen le. Lehet majd később.

Szerintem az utóbbi érdekli leginkább az embereket, vagy osztja meg leginkább. Vagyis igazából szerintem az van, hogy ez a téma a legjobb jelölője annak, hogy mennyire szemellenzős még most is a tömeg az egésszel kapcsolatban. Persze az is benne van, hogy (amit a film is említ) a média nem igazán számol be, vagy igen kevésszer számol be ezekről a problémákról. Főleg a mainstream média nem. Főleg az nem, amiből a legtöbben tájékozódnak.

És akkor egyrészt tájékozatlanság miatt nem foglalkozunk ezzel, másrészt meg szimpla tagadásból.

Szóval szója

Van az a tévhit, hogy a vegánok károsak, mert szóját esznek. Nyilván van ára a szójatermesztésnek, de nem a vegánok szójafogyasztása miatt vágják ki az Amazonast. A film szerint ugyanis a világszerte termesztett szójának összesen a 6%-a készül emberi fogyasztásra, a maradékot, tehát 94%-ot pedig takarmányként hasznosítják. Azért az így lejön, hogy nagy különbség, ugye?

Na most ez a szám, lehet hogy nem teljesen igaz – ugyebár minden statisztika meg felmérés más módszertannal készül, mást tudnak vele mérni, más marad ki belőle, plusz ami sokszor a legfontosabb: más és más finanszírozza. Viszont, ha csak simán rákeresünk a Google-ben, hogy mondjuk “soy consumption in the world”, akkor is kijön, hogy jóval-jóval több szója kerül takarmányként az állatok elé, mint a tányérunkra.

Amúgy ja, azt most beszúrnám, hogy igen én is eszem tofut meg szójajoghurtot, de nem kilószám és csináljátok mértékkel, mert minél lokálabb forrásból van a kajátok, annál jobb. De a lényeg az egészséges egyensúly, meg hogy ne legyen önkínzás az élet. Ha tofut akarsz enni, akkor egyél, csak ne mindennap.

Visszatérve a témáboz az Our World in Data szerint a szója több mint háromnegyede (77%-a) takarmány a hús- és tej előállítás számára. A többit bioüzemanyagként, az iparban vagy növényi olajként használják. A szójának csak a 7%-át esszük meg mi. Míg a WWF weboldala szerint a világ szójababtermésének csaknem 80%-át a tenyésztett állatokkal etetik meg, és főként a marha-, csirke-, tojás- és tejtermékek (tej, sajtok, vaj, joghurt stb.) előállítására fordítják. Szóval a számok nagyjából egyeznek.

Mekkora területről van szó?

A tejtermeléshez összesen akkora területet veszünk igénybe, mint Brazília, a marhahús előállításhoz akkor területen dolgozunk, mint Kanada, az Egyesült államok és Közép-Amerika, Kanada, Venezuela plusz Ecuador egyszerre. A növényi alapú táplálkozás pedig akkora területet szabadítana fel a mezőgazdálkodás alól, mint egész Afrika! Legalábbis a filmben megszólaló Joseph Poore szerint, aki az Oxfordi Egyetem biológia tanszékén kutatja a mezőgazdálkodás környezetre gyakorolt hatásait és az Oxford Martin Programme élelmiszer-fenntarthatósági elemzési program igazgatója.

Ezek az összehasonlítások egyébként nagyon érzékletesek és a filmben a térképen jelölve látható területek segítenek kicsit jobban megérteni, hogy mekkora volumenű dologról van is szó. Ami pluszban nagyon érdekes és mellbevágó szembesülni vele, hogy az őslakosok miket mondanak az erdőirtásról, de ehhez nézzétek meg a filmet.

Az úgy imádott politika

Erről csak óvatosan, mert nem igazán látom át és nem akarok összeesküvés-elméletbe átmenni, viszont van és fontos és a többi.

A lényeg, hogy az ENSZ Food Programme korábbi igazgatója, Dr. Samuel Jutzi már 2010-ben jelezte, hogy a mezőgazdasági lobbisták beavatkozásai akadályozták azokat a reformokat, amelyek jobb szabványokat kínáltak volna az emberi egészségre és a környezet megőrzésére. A mezőgazdasági nagyvállalatok és az élelmiszer-termelők befolyása az ipar szabályozásával kapcsolatos politikai döntésekre egyébként már elég régóta sejthető. A film egy jelenetben például lesötétített ablakú autóban, a nyilatkozó arcát kitakarva, és hangját eltorzítva mutatja be, hogy milyen folyamatok és egyezkedések zajlanak a háttérben. Mint minden oldschool üzlet, ez is maffia na.

Olivier De Schutter, belga jogtudós pedig, aki 2008 és 2014 között az ENSZ Élelmezési joggal foglalkozó különleges előadójaként dolgozott, pár perccel később így fogalmaz a témával kapcsolatban: “ha kétségeink vannak afelől, hogy milyen erős ez a befolyás, akkor felidézhetjük, hogy például amikor az Egyesült Államokban az étrendi irányelvekkel foglalkozó tanácsadó bizottság ajánlásokat fogalmazott meg az Egyesült Államok kormányának az étrendi irányelvek alakítására vonatkozóan, az agrárüzleti érdekek erőteljes lobbija leállította őket.”

Arról is szó esik, hogy 2013-ban az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) kiadott egy mérföldkőnek számító jelentést az éghajlatváltozás elleni küzdelemről az állattenyésztés révén. Már akkor megállapította a jelentés, hogy az állattenyésztés több üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelős, mint a globális közlekedés minden szegmense együttesen. Ez 10 éve volt. Viszont egyre több tudós gondolja úgy, hogy az állattenyésztés hatása valójában még rosszabb, mint a FAO-jelentésben szerepel.

És ami nagyon fontos, és a film is külön kiemeli, hogy ennek a riportnak az elkészítésében is a húsiparhoz kapcsolódó figurák vettek részt, nem pedig független tudósok. Vagyis következtetésük szerint a kormányzati politika nem a föld, hanem az ipar érdekeit nézi. No shit, Sherlock! Mármint: igen. És nem tudom mi a megoldás, de valaki vagy valakik már kitalálhatnák, mert – remélem – mindenki tudja, hova vezet ez. Ha nem, akkor tessék a Kiss The Ground (Becsüld meg a földet) című filmet megnézni, korábban már arról is pampogtam pár sort. Azt például Woody Harrelson narrálja.

Nitrogén a tengerben

A folyamatosan kihasznált talaj, amelyen különféle terményeket (például takarmányt) nevelnek, tápanyag utánpótlásra szorul. Mivel a monokultúrás növénytermesztés gyakorlatilag kizsigereli a földet és nem hagy a regenerálóásra sem időt, műtrágyával kell termékennyé tenni. Ez a műtrágya pedig a tengerbe jutva hatalmas kárt tud okozni. Az ugyanis nitrogént tartalmaz, ami jó a terménynek, de rossz a tengernek. A vízbe kerülő túl nagy mennyiségű nitrogén ugyanis algavirágzáshoz vezet – amit akár a világűrből is lehet látni. Az oxigéhiányos vízben pedig a halak és egyéb tengeri élőlények is elpusztulnak. A filmnek ebben a részében Dr Sylvia Earle, a NOAA (Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal) korábbi vezetője beszél a vízben zajló eseményekről és a következményeikről.

A nitrogénes probléma egy olyan része volt a filmnek, amiről én például még nem hallottam és ahonnan a halászat és a tengeri haltenyésztés káros hatásaira vezet át a történet.

Haltenyésztés

A túlhalászat egy létező és nagyon aggasztó része az egész klímaváltozás körüli diskurzusnak. Erről is több dokumentumfilm, leleplezés és tanulmány készült már, én korábban a Seaspiracy-ból és az utána folytatott kattintgatásomból tájékozódtam.

Az Eating Our Way To Extinction-ben a túlhalászat és a halászati eszközök miatti műanyag szennyezésen kívül a tengeri haltenyésztés problematikusságáról is beszéltek. Szintén újdonság volt számomra – egy baromi undorító képpel megspékelve -, hogy a tengerben is tenyésztenek halat. Norvégia az egyik (ha nem a legnagyobb) ilyen haltenyésztő ország. A tenyészetben viszont a halak összezsúfoltan élnek, pont mint a baromfi- és sertéstelepeken az állatok. Amit pedig tudunk, hogy betegségekhez és élősködők megjelenéséhez vezet. Nincs ez máshogy a halakkal sem – itt jött a kép, ami kicsit kiakasztott, egy beteg lazac élősködős bőréről -, különféle nagyon mérgező vegyszerekkel kell őket kezelni, hogy ne legyenek betegek. Ezek a vegyszerek egyrészt a vízbe, másrészt az ő húsukba kerül. Onnan meg tudjuk, hogy hova. Ezért a film nem is javasolja a tengeri hal fogyasztását.

Ráadásul megemlítették, hogy olyan helyek is vannak, ahol a tengeri haltenyésztés több metánt ereget a levegőbe, mint a marhatenyésztés. A metán meg tudjuk, hogy sokszorosan nagyobb mértékben hozzájárul a globális felmelegedéshez, mint a CO2.

A filmnek ennek a pontján van egy nagyon-nagyon kínos rész, ahol egy Liv Holmefjord nevű norvég hölggyel készítenek interjút, akinek részesedése van egy halfarmban, miközben a kormánynak hivatalosan is tanácsadója a halászat szabályozásával kapcsolatban. Überciki pár perc, amit vele forgattak.

A halas blokk egyébként viszonylag nagy szeletét kiteszi a filmnek és érdemes odafigyelni, mert több kiakasztó dolog is elhangzik még.

CSIRKE ÉS CSICSERIBORSÓ

A halakról áttérve a szárnyasokra: habár a csirkehús fogyasztása kevésbé káros a környezetre, mint a vöröshús választása, mégis a csirke 40-szer nagyobb hatással van a klímára, mint a csicseriborsó, ha a grammonkénti protein tartalmukat vesszük figyelembe. A csirkehús előállításához pedig 50-szer több víz kell, mint a csicseriborsóéhoz – mondja el Kate Winslet a filmben.

Érthető tehát, hogy miért is jobb, ha több növényi alapú ételt választunk. Amúgy szerintem mindenki érti, még egy óvodás is érti, csak direkt nem figyelünk, mert nem tudunk elszakadni a berögződéseinktől.

Ahhoz egyébként, hogy a 2 fokos, párizsi klímacsúcson meghatározott hőmérsékletemelkedést be tudjuk tartani, az Ecosia nevű, Google-höz hasonló keresőmotor szerint nem kell mindenkinek minden húsról lemondania, csak drasztikusan vissza kell venni a fogyasztást. A cég szerint 80%-kal kell csökkenteni az emberiség húsfogyasztását a cél érdekében. Ez egyébként lehet soknak tűnik, de szerintem akkor is látni kell, hogy nem nulla.

Nyilván amúgy azért hivatkoznak az Ecosiára, mert támogatta a filmet. A pontos számot nyilván nem tudom, mert nem vagyok látnok, és nincsen rá rendes infó az internetben (vagy én nem találtam) csak hasonló közelítések, de talán nem áll olyan távol a valóságtól.

Pandémiák, antibiotikum rezisztencia

És a végére egy félelmetes, szövevényes és szintén elég aktuális kérdést hagytam, amivel a filmben is foglalkoznak. Húsfogyasztás és járványok, illetve húsfogyasztás és antibiotikum rezisztencia kapcsolata. Ami a legeslegérdekesebb része volt ennek a blokknak a videóban, az számomra nem is a járvány kérdés volt, mert arról az utóbbi időben – főleg ugye a Covid tetőzésekor – egyrészt önkéntelenül, másrészt szánt szándékkal is rengeteget hallottam, olvastam, láttam.

Ami egy másik kérdés, az az állattenyésztéshez szintén kapcsolódó antibiotikum használat. A zsúfolt, meleg, büdös, szűkös helyeken, ahol a csirkehúsnak, disznóhúsnak, marhahúsnak való állatokat nevelik, rengeteg betegség felüti a fejét, és ezeket antibiotikumokkal kezelik/előzik meg. Ezt tudjuk. A szupermarketes hús köbö egyenlő egy antibiotikumos vízzel töltött lufival. Ami viszont újfajta aggodalmat és odafigyelést szülhet, az az ezzel járó antibiotikum rezisztencia. Mivel a baktériumok annyit találkoznak antibiotikumokkal, egy idő után ellenállóvá válnak és nem lesz fegyverünk ellenük.

És a film azt is közli, Kate Winslet hangján, hogy nemsokára egy sima horzsolásba is belehalhatunk emiatt a helyzet miatt. Ami viszont legjobban meglepett, hogy az Eating Our Way To Extinction szerint 2050-re több ember fog meghalni az antibiotikum rezisztenica miatt, mint rákban. Azért ez egy durva szám. Ami ha jól kattintgattam, mondjuk egy 2014-es tanulmányból származik, szóval nem tudni mennyire aktuális még. Lehet, hogy nagyon, lehet, hogy nem?

De azért ez is meghökkentő: egy felmérés szerint 2019-ben az antibiotikum rezisztencia több embert ölt meg, mint a HIV/AIDS vagy a malária. Ez legalább a múltat méri fel és nem jóslat. Mondjuk ez is ijesztő.

Viszlát később

Hogy így a végén levonjak egy következtetést is, szerintem ez egy nagyon hasznos infókat tartalmazó film lett, ami kicsit néhol csapongó vagy nem is tudom, talán inkább nincs meg mindig a szerves átkötés, nincs túl egységes képi világ vagy narrációs technika (Kate Winslet alámondása az nem tart össze különböző dolgokat, de amúgy jó, hogy van). Néha random megjelenik egy fickó, aki szintén narrál, meg egy újságíró-kérdező lány, de róluk vagy a szerepükről nem tudunk meg semmit. A fickó amúgy Otto Bockway író, társrendező és szerkesztő, a lányt nem tudom, egyszerűen nem találom. Az egészről viszont az a benyomásom, hogy elég informatív és nem nagyon részrehajló dolog lett belőle, ami engem lekötött, kaptam belőle új tudást és egy csomó részletéről még nem is beszéltem ebben a szövegben. Szóval a tanulság, hogy érdemes megnézni, nem kidobott idő.