Teljesen kiakasztott.

Mégis érdemes elolvasni és le is írom, miért.

Jonathan Safran Foer: Globális öngyilkosság, Bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik, Helikon, 2020.

Elöljáróban:
A klímaválság, annak kezelése és az egész témakörnyilvánvalóan baromi sokat foglalkoztat. Jelenleg azt gondolom, hogy a húsfogyasztás globális mértékű csökkentése nélkül nem megoldható a dolog. Ez a könyv is azt gondolja. De támadt egy kis nézeteltérésünk.

Pedagógiailag rossz, amit csinál. Mármint szerintem. Amúgy nem tudom, hogy a pedagógiailag a jó szó-e, vagy pszichológiailag vagy melyik, de irritál, amit csinál. Vagy direkt irritál és ezzel akar valamerre lökni a cselekvés útján? Nem hinném. Ettől függetlenül leszögezném, hogy azt fantasztikusan oldja meg, hogy adatokat helyez el a kötetben, átlátható módon, de nem untatja vele az olvasót 50+ oldalakon át. Mivel a klímaváltozással kapcsolatos adatok mindig mást mutatnak méréstől, módszertantól, a figyelembe vett szempontoktól, körülményektől és még egy csomó dologtól függően, ő is fejezetenként eltérő adatokat közöl, de tudatosítja az olvasóban, hogy ezek a számok nem a valóság tűpontos leképezését jelentik (ami amúgy sohasem lehetséges, hiú ábránd ésatöbbi), hanem ugyanannyit elárulnak az adott vizsgálat módszereiről is. És azt is tudatosítja, hogy ez nem azt jelenti, hogy az adatok pontatlanok, a nagy különbségek pedig nem azt jelentik, hogy ezek a számok nem egy igenis valóságos folyamatról tanúskodnak.

Az, hogy saját esendőségét megmutatja, az arcunkba vágja, jó taktika, közelebb hoz. Érzem, hogy ő is ember, nem a magas lóról beszél hozzám, nem villog azzal, hogy ő mekkora zero waste forma, és amúgy is kiszedett 3 tonna szemetet az óceánból. A problémám mégis ehhez köthető. Az, hogy állandóan azt mantrázza, hogy hogyan botlik el állandóan, unalmas és inkább csak a gyengeséget “erősíti”, ettől nekem nem lesz több kedvem cselekedni. Spoiler: az író vegetáriánus, de a könyvbemutató turnékon mekis hamburgert zabál kétpofára, TITOKBAN. Na most, ha nem megy, nem kell erőltetni, a balanszot kell megtalálni. Egyél kevesebb húst, ne erre az úgynevezett “bukásra” koncentrálj! (Fun fact: hatalmas húsrajongóként, kolbásztisztelőként – egyszer írtam egy dalocskát “Szerelmem a kolbász” címmel -, mára megundorodtam a hústól, mert annyi csúnya dolgot olvastam és láttam az ipari hústermelésről. Szóval létezik pálfordulat is.)

Azt se feledjük, hogy ezt a könyvet csak olyan veszi szerintem a kezébe, akit foglalkoztat a kérdés. Az meg inkább megerősítésre vágyik. Ha valakit ez a könyv billentett át a vegetarianizmus, veganizmus felé, az ne késlekedjen, hívjon a 06… szóval írjon egy emailt, mert nem értem az egészet.

Amiért mégis örülök, hogy elolvastam

“Sokatmondó, hogy bolygónk sorsa az irodalomban még annál is kisebb helyet foglal el, mint a tágabb kulturális közbeszédben…” (22.o) – ezt azzal magyarázza, hogy olyan narratívák hatnak az olvasóra, amelyekben “egymástól világosan megkülönböztethető gazemberek és hősök ütköznek meg bennük látványosan és erkölcsi végtanulsággal”. Nos, ez utóbbival vitatkoznék, de az való igaz, hogy valamiért nem tud hatni a klímaváltozás, mint irodalmi téma, és az is igaz, mint ahogy Foer is írja, hogy ha ábrázolják, akkor egy jövőbeli, apokaliptikus eseményként teszik azt. Mint valami olyan, ami nem velünk történik, és nagyon hirtelen pusztít.

Nagyon fontos meglátás: “A vészjelző rendszereink nem elvont fenyegetésekkel szemben épültek ki.” (44.o) és “A környezeti válság jóllehet egyetemes tapasztalat, nem érződik olyan eseménynek, mint amelynek a részesei vagyunk. Még csak eseménynek sem érződik.” (85.o) Ezzel magyarázza tehát, hogy habár sokan tudatosítják magukban a klímaváltozásról, környezetszennyezésről szóló híreket, mégsem érzik elég közelinek, elvontnak tűnik az egész, csak egy adathalmaz, ami tőlünk független. Ezzel nem lehet azonosulni. Érzi az ember, hogy tenni kéne valamit, de lebénul és inkább ignorálja az egészet. Ő viszont azt javasolja, hogy “fake it ’till you make it”, vagyis inkább kezdjünk el cselekedni – példának okáért: csökkentsük a húsfogyasztást, fogjuk vissza a túlfogyasztásunkat, kezdjünk komposztálni, ne vegyünk nejlonszatyrot ésatöbbi -, hiszen lehet, hogy az adatok ridegsége miatt nincs késztetésünk cselekedni, de ahogy Foer fogalmaz: “A késztetés előidézheti a cselekvést, de – ami még jelentősebb – a cselekvés is előidézheti a késztetést.”

A másik nagyon találó megállapítása az egyén jelentéktelenségéről, és az egyéni cselekvés szinte a semmivel egyenlő hatásairól szól. Mármint arról, hogy ez mekkora tévedés, hogy mennyire álságos azzal védekezni, hogy de hát egyedül nem tudom megváltani a világot! Íme: “Amikor gyökeres változásra van szükség, sokan érvelhetnek azzal, hogy egyéni cselekvésekkel lehetetlen előidézni, úgyhogy fölösleges is bárkinek megpróbálkoznia vele. Ennek pontosan az ellenkezője igaz: az egyéni cselekvés gyöngesége arra ok, hogy mindenki veselkedjen neki.” Erre pedig egy csodálatos példát is hoz, a gyermekbénulás legyőzését. A betegség legyőzéséhez kellett az, aki feltalálja az ellenszert, azok, akik támogatják a kutatásokat, illetve az önkéntesekre, akik tesztelték a szert. Nekik köszönhető, hogy a gyógymód a nyilvánosság elé kerülhetett, de mindez semmit nem ért volna, ha az oltás nem terjed el az egész társadalomban. Tehát Foer szerint arra a kérdésre, hogy ki győzte le a gyermekbénulást, az a válasz, hogy:
“Senki.
Mindenki.”
Találó!

Kiragadott részletek a könyvből, amik hatnak – a teljesség igénye nélkül

94.o

“A földművelés kezdete, vagyis megközelítőleg 12 ezer év óta az emberek elpusztították az összes vadon élő emlős 83 százalékát és az összes növény felét.”

95.o

“Világszerte az emberek az összes megművelhető föld 59 százalékát tenyészállatok takarmányának termesztésére használják.”

“Az emberek az igénybe vett összes édesvíz egyharmadág állattenyésztésre fordítják, és csak körülbelül egyharmincadát használják el a háztartások.”

“A Földön az összes emlős 60 százaléka élelemtermelés céljából tenyésztett állat.”

97.o

“1966-ban feltalálták a torzító kontaktlencsét a csirkék számára, hogy nehezebben láthassák egyre természetellenesebb környezetüket, és ezzel csökkentsék az agresszív csipdesést és kannibalizmust okozó stresszt. A gazdálkodók a lencsehasználatot túl vesződségesnek ítélték, ezért az automatizált csőrtelenítés – ami a csirkék pofavégződésének a leégetésével ját – vált nagyüzemi normává.”

98.o

“2018-ban az Amerikában elfogyasztott állatok több mint 99 százalékát nagyüzemi gazdaságokban tenyésztették.”

110.o

“Az állattenyésztés az erdőpusztítás legfőbb oka.”

• 

• 

• 

A necces kérdés: vegán vagy nem vegán?

Afelől kétség sincs, hogy ez a könyv a vegánra szavaz. De megengedő, hiszen nem lesz mindenki egyik napról a másikra vegán. Az alcíme is az: A bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik. Foer azt javasolja, hogy “ne együnk állati eredetű terméket vacsora előtt.” De semmilyet!

“Az emberek sündisznóállást vesznek fel, ha a húsra, tejtermékre és tojásra terelődik a szó. Bosszúsak lesznek tőle. Hacsak nem vegán, senki se örül ennek a témának, a vegánok buzgó öröme pedig csak olaj a tűzre.” (79.o) 100%-osan egyetértek.

Éééés ezután jön a vallomás, ami kiakasztott. És tudja, hogy egyeseket kiakaszt ezzel, tehát nem butaságnak tartom, amit csinál, csak nem jónak. Szerintem inkább kellett volna korábban is vállalnia, hogy küzd meg tipródik. Mert – ahogy mindjárt látszik -, inkább ferdített össze-vissza, mint hogy bevallja, hogy néha betol egy kis marhahúsos hambit. DE HÁT CSAK NÉHA. Ezt kell megérteni, hogy nem kell mindenkinek 100% vegánnak lenni, elég ha mindenki csak 80% vegán – ahogy ő is javasolja: vacsora előtt ne együnk állati eredetű cuccot.

És nem tudom. Lehet, hogy a saját botladozásaim (Bocs, de zárójel: nem a vegánság ügyében, vegetáriánus lettem. Igen, figyelem az alapanyagokat, igen, én vagyok, aki olvasgatja a címkéket, de ez csak mérték ebben-abban, meg persze semmi halott állat.) miatt akadtam ki rajta ennyire, vagy valami más okozta, de nem tudok az állandó önostorozásával kibékülni. Vergődik és ez visszatetsző. Vagy lehet ez a célja?

A Vitában a lélekkel fejezet pedig kifejezetten irritál. Egy irodalmi jellegűnek akarni látszó vagy nem is tudom, valami személyes párbeszéd, de a hideg futkos tőle a hátamon. Az olvassa el, aki szeretné, a lényeg, hogy vitázik két hang, arról, amit az eszével tud (baj van) és amit hisz (nincs baj).

Ui.: van két másik könyve is, azokat még nem olvastam.